Reményem végleg szertefoszlott, mikor a "család" felállt a képzelt asztaltól. Majdhogynem magam maradtam az álmaimmal, ami mai napig célom, s eszközöm volt. Napok óta tartott a feszültség, és a félelem,bár sosem az volt a kiváltó oka, ami beteljesedett a jelenben. Álmatlan éjszakák, feszült nappalok, és a vér folyamatos látványa is megégetett. hosszú perceket töltök a mosdóban, a csésze fölé görnyedve, s öklendezve tör fel a vér és sav keserű keveréke. Szemem szorosan összeszorítom, mert látni sem akarom a lehetséges végzetet. Persze mindent magának köszönhet az ember, de épp ez a szigorú önítélet. Most persze mondhatod, hogy én megmondtam... én is ezt hajtogatom. A folyamatos csalódás az emberekben, kiveszi a maradék erőm. Hajtani már semmi nem hajt. S egy hosszú pillanat alatt semmibe foszlik jelenem. így élj. ennyi. ne várj jobbat. senkinek sem érdeke, hogy segítsen. épp csak annyi, hogy jusson minden napra egy kipréselhető szusszanásod. egy kisajtolható csepp véred. többre nem kellesz.
és ha meghalsz?
ugyan. vannak még sokan mások.
Senkinek sem számít. Az ember képes azt hinni, hogy él. pedig az élet csak átgyalogol rajta.elegem van abból, hogy azt próbálom hazudni magamnak, hogy szabad elhinni hogy van boldogság, és hogy változnak dolgok, változnak emberek, lehet jobb. és elegem van abból, hogy néha még el is hiszem, és akkor koppanok a legnagyobbat.... be akarok gubózni mint a süni. bele valami léttelen szürkeségbe és nem lenni, nem érezni, nem fájni...