2010. augusztus 21., szombat

"A novembert csak a magányos lelkek hiszik végzetesen szomorú hónapnak. De a magányra ítéltek szomorkásak a legszebb májusi napokon, estéken is. Nem az évszakokkal nehéz megbékélni, sokkal inkább az egyedülvalósággal. Azzal lehetetlen.""Vajon ha én tűnnék el egyszer, azt észrevenné valaki?"
---------------------------------------------------------------------------------------------------
Nézted-e már a csillagok millióját? Láttál-e már túl szépségük csodáján?
Nézted-e már a Holdat? Láttál-e már túl ezüstös ragyogásán?
Érezted-e már, hogy e sok millió fénylő testvér hogy szereti egymást?
Hallottad-e már a Hold sóvárgását szeretője, a Nap után? Kiről csók helyett fényt lopott?
Érezted-e már, hogy mindened oly kicsi, s minden oly nagy?
Érezted-e már, hogy ők oly sokan együtt, s te oly rengetegen egyedül vagy?


mondd gondolsz-e rám....


2010. augusztus 1., vasárnap

"üveg borral a kezében félig elszívott olcsó cigi a szájában megy a botor, rohan a balga elme kiutat keresve a világból és az érzéseitől, mindentől. De hirtelen megtorpan és visszanéz, visszanéz és nem lát mást szeme csak sötét homályt itt az idő, mennie kell de még egyszer ez öreg folyóhoz fordul s így int:
-"viszlát barátom, viszlát vad csibész tudom hogy egyszer találkozunk még, de addig is köszöntsd helyettem a tavasz, mert eljön én mondom barátom eljő majd de már nélkülem látja öreg szemed a partot, mostmár túl mélyek a sebek testvér te megérted vedd hát most csökevényes lelkem tiédhez"
Majd előhúz egy kést és halkan szavakat suttog neki, olyan szavakat mint amit egy anya mond megszületett gyermekének, és vágott egyszer majd még egyszer, az eső hirtelen elkezd szakadni s mint függöny zárja el a külvilágtól a haldokló fiút, nem szólt amikor elment, nem a fájdalomtól volt hangos a vihar, ami probálta kedves gyermekéről lemosni a vért, a vért ami már eláztatta az elég karját és a földet is körülötte igen az eső majd elmossa elmossa az utolsó vak könnyet is a fiú szeméből..."

A zuhogó esőben botorkálva kereste mindazt amit elvesztett, mindazt amit egyszer magáénak tudhatott, mindennek vége mindennek amit az élet csak mesélhet."
Reggel féltem felébredni, féltem attól hogy itthon ébredek fel az üres szobámban és csak a lusta felhőket látom ahogy komótosan kusznak el az ablakom előtt...
De ehelyett felébredtem egy sokkal nagyobb ágyon nem voltak ismerős tárgyak vagy éppen komótosan folydógáló felhők csak az eső kopogott az ablakon és ott volt Ő. Visszaaludtam. Majd mikor ismét felkeltem már elált az eső és kisütött a reggeli nap. De nincs még egy olyan nap vagy csillag vagy akármi ami oly annyira gyönyörűen tündökölne mint kedvesem arca a mosoly és az a kedves meleg szempár... és igen ez a valóság volt nem egy álom vagy valami illúzió, ez a valóság volt. Aztán újra felébredtem, és rájöttem, hogy álmodtam a valóságot.

"Lopott Vallomás"


Vannak dolgok ebben a világegyetemben amik összetartoznak ilyen az élet és a halál a kezdet és a vég vagy ide sorolhatnánk még a pizza kechup ot is vannak dolgok amiket nem lehet szétválaszani sehogyse az ilyen dolgokat csodálom csodálom őket mert létük kezdete óta tudják és érzik hogy egymás nélkül elpusztulnának mert a párjuk nélkül nem ér az életük egy fabatkátsem, ilyen a Víz és a szél örök párharca, azé a két dologé ami egymás nélkül nem létezik mivel nincs viharos tenger vad hullámok nélkül amik hatalmas széllökések korbácsolnak de ugyanúgy nincs csendes patak sem hűs lágy sellő nélkül, ilyenek vagyunk mi is Te meg én...

2010. július 18., vasárnap

A sors fintora. Nem lehet más, hisz újj bejegyzés születik, ismét vasárnap. Nem szeretem a vasárnapokat. Ilyenkor mindíg körbe nézek, és nem látok senkit. Sajnos sem magam körül, sem ott bent a szívem legmélyén.
Pedig tudom, ott legbelül vannak lakói a szivemnek. Kisfiam te is ott vagy. És ti is szüleim, akik kitagadtatok a "szent családból" Na és persze ott vagy te is. (így név nélkül) ki emlékeddel, jeleneddel teszed pokollá mindennapjaim.
Régen álmodtam már, s akkkor is többnyire fájt az ébredés. Már nem álmodom,és az ébrenlét kínja ma sem hagyott alább. 33 elvesztegetett év a múltam.
Jelenem méltán a folytatása. A jövőm pedig nem tervezem. Talán mert nem tudom mit hoz a holnap. Talán mert nem akarom tudni. Fályolos a képzelet.
Odakint tomboló nyári napsugarak közt,szeretetet érzek. Szeretem a fát,füvet, madarat, napot, s szeretem a fekete fellegeket is. Próbálok hidd el. Próbálok mindenkit szeretni, de nincs akkora szívem. Csak magamat nem szeretem.
Most este van. Szeretném lezárni a multam. És nem szeretnék jelent és jövőt.
Elfáradtam az önmagam hülyeségétől, a magánytól, csalódásoktól.
Talán Isten a tanum, sosem vezetett rossz szándék, mégis sok embert hagytam cserben. Volt ki szeretett, volt ki nem.
De bántani nem akartam soha senkit.
Téged sem.
Szánalom, hogy ezeddigi életemben felmutatott eredményeket, vagyont, vagy tudást , szépen lassan elvesztem. Semmim nem maradt már. Nincs mit elvesztenem. Hacsak nem az életem. De azt meg önként adnám oda, csak vigyék tőlem messzire el.
Ne lássam, ne érezzem többé.
Minden vigasz erőtlen és hamis.Főleg az, hogy "az idő majd begyógyítja a sebeim".Nem igaz.
.A fájdalom érzése idővel csökkenhet,de a széttépettség érzése megmarad

És én ezt nem akarom.
Nem akarok időd adni magamnak, nem akarok széttépett lenni, nem akarok fájni, nem akarok élni...

Beismerem

Vérzik a szívem, mikor a fájó múltra gondolok,
Igazad volt te tudtad egyszer majd a gonosz felé fordulok.
Néha tested megremegett de én mindig megfogtam kezedet,
Két szemedbe nézve magamat láttam, ki a rosszról megfeledkezett.

2010. július 17., szombat


Vannak mesék, amik sosem érnek véget. Bennünk is, közöttünk is történnek
tovább. Vannak mesék, -- igen, vannak. Vannak, amíg csak gondolkozunk,
amíg hiszünk, amíg remélünk, amíg szeretünk.
Örök mesék. Éltető mesék.
Az ember meséi"

Köszönöm amit látok: a teremtett világot, hogy még a rossz sem céltalan; s mindennek jelentése van."

Búcsú

Konok kínok közt haldokló remény,
remegő kezemben ázott búcsúlevél.
Szememből ömlő ösztönös könnyözön,
lapjait lelkesen öntözöd.
Meglehet, mint macska, zsákmányolt egerével,
játszik velem a képzelet.
Arcod látom, melyet pír tüze éget,
zavartan a földet nézed,
átkos döntésed magyarázod éppen.
Jeges kezével hirtelen kócos hajamhoz ér
a feltámadó északi szél,
és legott, mint fagyott gyümölcs hull lábam elé
a komor kétségbeesés.
Lám, új társam,
mily hamar rád találtam.
Nem tudok veled sehogy sem kapcsolatba lépni, felégettél minden hidat, hogy ne tudjalak elérni. Sírnom kell, ha arra gondolok, nem is olyan rég még pont az ellenkezőjéért harcoltál. Nem tudom, hogy volt benned annyi erő. Nekem még ahhoz sincs, hogy ezt elviseljem.
Nem hibáztatlak, hogy elhagytál. Okod volt rá, talán már jóval előbb meg kellett volna tenned, de te kitartottál, reméltél, míg én csak ültem, és néztem, miként küszködsz értem.
Aztán megváltozott valami, nem akartad tovább. Összeszedted minden erőd, és elköszöntél. Én meg csak ültem ott, mint egy kisgyerek, aki addig szorongatta a lufiját, mígnem az kidurrant a kezében, ő pedig még sírni sem tudott az ijedtségtől.
Igazad van, gyáva alak vagyok. Nem kértél semmi olyat, ami nagy dolog lett volna, a helyemben egy utolsó féreg is megtette volna. Nem voltam férfi, neked pedig arra van szükséged. Nem voltam elég bátor, kis, szaros dolgokhoz.
Most az leszek, Istenemre, az leszek! Nem fogok lassan tönkremenni, nem fogom megvárni, hogy az emberek majd sajnálkozva súgjanak össze a hátam mögött. Nem akarom, hogy én legyek a példa arra, miként tudja valaki tönkretenni az életét egy nő miatt. Ülhetnék kocsmákban, olcsó kurvák fáradt, koszos testét bámulva, a sörömet iszogatva, amíg annyira részeg nem leszek, hogy ne tudjak gondolkodni, de nem akarom. Várhatnék valaki másra, aki legfeljebb megközelíthetne, de azt sem akarom, hogy te járj a fejemben,miközben mással vagyok.
Sírok, Kicsim. Nem akartam ezt, azt reméltem, te leszel az utolsó, hogy már megtaláltalak. Nem is lesz több, ebben biztos vagyok.
Talán ezt sem kéne tennem. Nincs jogom tönkretenni az életed, de nem bírom ki, hogy ne üzenjek.
Isten veled.

2010. július 16., péntek

3 kicsi Gondolat


Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi gyász és fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz....Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér.

Vannak sebek, amelyek csak akkor fájnak, ha megmozdul az ember. Az állóképet lassan megszokja az ember, a változatlanság, a kép elemeinek egymáshoz való változatlan viszonya hasonlít a logikához, ahogyan a törvényszerűt az állandóban keressük, tehát lassan magyarázatot kapott bennem minden, és mert az emberben az alvadási, a gyógyítási és gyógyulási tendenciák nagyon erősek, előbb vékony réteg növi be a legfájdalmasabb pontokat, aztán mind jobban erősödik ez a réteg, ezen siklik át, ezen ugorja át az ember a kezdetben érthetetlent, képtelent, elviselhetetlent.

Semmi mást nem akartam, csak meghalni. Mintha sosem születtem volna meg. A létezésem nem fontosabb, mint ez a fájdalom. Nem éri meg eggyel több szívdobbanásért szenvedni.

2010. július 3., szombat

2010. július 2., péntek

A csend szavaival mond el...



Tudod, néha jobb a csend
Jobb nem szólni,
Ha a lelked nem beszél, a szád miért ?
Engem a lelked szava érdekel.
Nem az álcázott , lelked falai mögül kikiáltott kifogásod.
Ez most nem az a nap
nem az az óra
nem az a perc
s nem az a pillanat.
Most magad add.
Falak nélkül, kikiáltva a fájdalmad
s mégis némán,szavak nélkül.
Hidd el, látni fogom...s hallani.

Kell most egy szó.


Vágyak kertjei alatt
lombos fák tövében
némán, esetlenül ülök.
Nincs senki ki látná, hallaná zokogásom.
Szégyenem az életem.
Könnycseppek gördülnek szememből, jeges könnycseppek.
Kell most egy szó ,mi vigaszt ad

A percek tovaszállnak
időkerekükön tova
a pillanat ,ami itt maradt beteges halálvággyal teli
Várom a csendet, a sötétet, mi eltakarja arcom.
A torz valóságot, akivé lettem.
most, mikor annyira kéne egy szó...
néma csend vesz körül.

Belül,sötét gyászom
Önmagam gyásza, önmagam tánca
s, jól van ez így.
Eddig nem szólt hozzám az élet,
most már a csend kell
Most már nem kell a szó.

Érzem most megnyugszom
A csend ereje oly hatalmas
S a magány kiált csak a lelkemből
KELL EGY SZÓ
kell egy hang mi azt mondja élj.
mégis titkon remélem,
megmarad a csend

Rég volt....
De tudom életem részeként te is belém születtél
S, belém égette hiányod mára a magányt
Futottam, és futok ma is a lelkem elől,
mi újra és újra meghalni szeretne.
Meg kell állni kicsit. Kell az idő múlása.
Kellenek a könnyek, a ki nem mondott szavak, a néma ölelés és egy gyilkos kéz
Mit ha kérek, fojt,

FOJTSON HÁT MOST!!
én felkészültem,s órák,vagy tán napok multán enyészetté válok én is.
És addig?

Addig megmarad nekem a keserű magány, az élni vágyás hiú ábrándja, a létezés nem létezése.
Megmaradnak az önálltató hazug vigaszok, A kell, a fáj., a nincs, és a fájdalom.

S amikor napok multán keresel majd, s a telefon nem felel, Ha csengetsz ajtómon, de az nem tárul ki előtted, Kezdj el felejteni!
Elfeledni hogy voltam neked, éltem érted. s hazug volt a létem, mert megcsalt a lelkem. Az én halott lelkem

Ma már csak múltam vagy, hisz sem jelenem, sem jövőm nincsen.
Vagy te, és a csendes elmúlás. Az élet fájó emléke, mihez képest megváltás lesz a halál.
Most elmegyek. Mert el kell mennem.
Az út , mit együtt jártunk, itt most szerteágazik.
Az én utam a sötétségbe, a tiéd a fény felé kanyarodik.
S ez így van jól. Ennek így kell lennie.
S a szavak, azott az átkozott szavak, melyekkel igéret született a holnapokra,
Nincs többé.
Kívánok neked most jó utat kedves.
Bárki légy is a jövőben, ne nézz vissza, s ne emlékezz.
Mert az emlék néha nagyon fáj.
S bár tudom, a múlt nélkül nem lehet élni, mégis ez lenne a helyes.
A másik út, az emlékek útja nem a te világod. Ha velem jönnél, velem halnál.
De én ezt nem engedem.
Annyiszor eltemettek már. Annyiszor meghaltam már , annyira keserű a múlt.
Annyira várom már a csendes elmúlást.
S érzem közeleg már. itt van, megfoghatom,s ujjaim közül pereg alá lassan, mint a homok.
A homok, mi holnap talán hantom lesz.