A sors fintora. Nem lehet más, hisz újj bejegyzés születik, ismét vasárnap. Nem szeretem a vasárnapokat. Ilyenkor mindíg körbe nézek, és nem látok senkit. Sajnos sem magam körül, sem ott bent a szívem legmélyén.
Pedig tudom, ott legbelül vannak lakói a szivemnek. Kisfiam te is ott vagy. És ti is szüleim, akik kitagadtatok a "szent családból" Na és persze ott vagy te is. (így név nélkül) ki emlékeddel, jeleneddel teszed pokollá mindennapjaim.
Régen álmodtam már, s akkkor is többnyire fájt az ébredés. Már nem álmodom,és az ébrenlét kínja ma sem hagyott alább. 33 elvesztegetett év a múltam.
Jelenem méltán a folytatása. A jövőm pedig nem tervezem. Talán mert nem tudom mit hoz a holnap. Talán mert nem akarom tudni. Fályolos a képzelet.
Odakint tomboló nyári napsugarak közt,szeretetet érzek. Szeretem a fát,füvet, madarat, napot, s szeretem a fekete fellegeket is. Próbálok hidd el. Próbálok mindenkit szeretni, de nincs akkora szívem. Csak magamat nem szeretem.
Most este van. Szeretném lezárni a multam. És nem szeretnék jelent és jövőt.
Elfáradtam az önmagam hülyeségétől, a magánytól, csalódásoktól.
Talán Isten a tanum, sosem vezetett rossz szándék, mégis sok embert hagytam cserben. Volt ki szeretett, volt ki nem.
De bántani nem akartam soha senkit.
Téged sem.
Szánalom, hogy ezeddigi életemben felmutatott eredményeket, vagyont, vagy tudást , szépen lassan elvesztem. Semmim nem maradt már. Nincs mit elvesztenem. Hacsak nem az életem. De azt meg önként adnám oda, csak vigyék tőlem messzire el.
Ne lássam, ne érezzem többé.

Minden vigasz erőtlen és hamis.Főleg az, hogy "az idő majd begyógyítja a sebeim".Nem igaz.

.A fájdalom érzése idővel csökkenhet,de a széttépettség érzése megmarad

És én ezt nem akarom.
Nem akarok időd adni magamnak, nem akarok széttépett lenni, nem akarok fájni, nem akarok élni...