Csak mert tudom, hogy olvasod...

Valaha egykoron, talán nem is olyan régen még hozzám tartoztál.
Barátomnak tartottalak, s hittem a szavadban,hittem amit mondtál.
Megosztottam veled gondolatom, érzésem,világom egy részét adtam a kezedbe.
VISSZAÉLTÉL VELE,HAZUDTÁL,BECSAPTÁL
szánalmasnak nevezed írásaim,mocskolódsz, és visszaélsz a hatalmaddal.
A hatalmaddal,amit a hitemmel adtam a kezedbe.
Csatlósokat fogadtál, és szégyen nélkül terjeszted embertelenséged.
De nem haragszom rád...
Szánlak téged, mert hiányzik a kincs az életedből.
A kincs, amit önzetlen szeretetnek hívnak
A kincs, amit emberségnek hívnak
Eljön az az idő, amikor fel fog tűnni, ha a tükörbe nézel, hogy az a csillogás, ami egykor a szemedben volt, már régen eltűnt. Már nem úgy látod a világot, mint egykor, már nem várod a csodákat, pusztán a sivár és kopár tényeket látod, amik villámként képesek átcsapni rajtad. De téged ez már cseppet sem izgat. Tudod nagyon jól, hogy ez a te világod sajnos ilyen. Nem fog megbízni senki benned, és ezzel azt is képes vagy őrületbe kergetni, akit valójában szeretsz. Az ifjúkori szerelem már rég a múlté. Nem fog annyira lelkesíteni semmi a világon, mint régen, mert tudod, hogy semmi sem olyan fontos és nagyszerű, mint azt egykor hitted. A világ meghal benned, és vele halsz te is. Megölted a lelked egy tollvonással.
És lélek nélkül nem ember az ember. De te ezt úgy sem érted......