Rég volt....
De tudom életem részeként te is belém születtél
S, belém égette hiányod mára a magányt
Futottam, és futok ma is a lelkem elől,
mi újra és újra meghalni szeretne.
Meg kell állni kicsit. Kell az idő múlása.
Kellenek a könnyek, a ki nem mondott szavak, a néma ölelés és egy gyilkos kéz
Mit ha kérek, fojt,

FOJTSON HÁT MOST!!
én felkészültem,s órák,vagy tán napok multán enyészetté válok én is.
És addig?

Addig megmarad nekem a keserű magány, az élni vágyás hiú ábrándja, a létezés nem létezése.
Megmaradnak az önálltató hazug vigaszok, A kell, a fáj., a nincs, és a fájdalom.

S amikor napok multán keresel majd, s a telefon nem felel, Ha csengetsz ajtómon, de az nem tárul ki előtted, Kezdj el felejteni!
Elfeledni hogy voltam neked, éltem érted. s hazug volt a létem, mert megcsalt a lelkem. Az én halott lelkem

Ma már csak múltam vagy, hisz sem jelenem, sem jövőm nincsen.
Vagy te, és a csendes elmúlás. Az élet fájó emléke, mihez képest megváltás lesz a halál.
Most elmegyek. Mert el kell mennem.
Az út , mit együtt jártunk, itt most szerteágazik.
Az én utam a sötétségbe, a tiéd a fény felé kanyarodik.
S ez így van jól. Ennek így kell lennie.
S a szavak, azott az átkozott szavak, melyekkel igéret született a holnapokra,
Nincs többé.
Kívánok neked most jó utat kedves.
Bárki légy is a jövőben, ne nézz vissza, s ne emlékezz.
Mert az emlék néha nagyon fáj.
S bár tudom, a múlt nélkül nem lehet élni, mégis ez lenne a helyes.
A másik út, az emlékek útja nem a te világod. Ha velem jönnél, velem halnál.
De én ezt nem engedem.
Annyiszor eltemettek már. Annyiszor meghaltam már , annyira keserű a múlt.
Annyira várom már a csendes elmúlást.
S érzem közeleg már. itt van, megfoghatom,s ujjaim közül pereg alá lassan, mint a homok.
A homok, mi holnap talán hantom lesz.